[1] „Az első találkozáson a gyár fényszegény csarnokában a vasmunkások megdöbbent szoborarcát látva, tudtam, hosszútávon visszajárok majd, fotójegyzeteket készítek sorsuk alakulásáról, a város életéről."
[2] „A gyáróriást egy borongós szürke alkonyatban láttam először. Félelmetesnek, titokzatosnak képzeltem a füstölgő vasszörnyet, a poros kohászkolóniákon emberek botorkáltak – nyugtalan voltam, a látvány felzaklatott.
Egy évvel később, 1987-ben érkezett a hír: „Háromszáz embert elbocsátanak az Ózdi Kohászati Üzemek durvahengerművéből”. Valami elmozdult, a kohászat fellegvárát, a szocialista nehézipar egykori jelképét az állam már nem tudja tovább finanszírozni.
[3]Az első találkozáson a gyár fényszegény csarnokában a vasmunkások megdöbbent szoborarcát látva, tudtam, hosszútávon visszajárok majd, fotójegyzeteket készítek sorsuk alakulásáról, a város életéről.
Kilenc évig kísértem figyelemmel a kohászat leépülését, egy drámának voltam részese, ahol emberek ezrei váltak munkanélkülivé. A gyárban akkoriban tizenháromezren dolgoztak, a különféle munkahelyek megszüntetése, az elbocsátások évekig elhúzódtak.
Az események alakulását előre nem láthattam, a hírek mögötti világ érdekelt. Az ember és környezetének sajátos bemutatásával a korszak vizuális lényegét, egy szubjektumon átszűrt életérzést szándékoztam közvetíteni.
[4]Amikor az acélgyártás lelkét, a kohókat, az olvasztókemencéket a maradék néhányszáz munkás lebontotta, úgy éreztem, egy korszak lezárult. Fotóesszévé sűrítettem addigi felvételeimet és 1996-ban megjelent első fotóalbumom „Acélváros. Ózd, 1987-1995” címmel.
A könyv már régen elfogyott, ózdi fotóimat sok országban láthatták, fontos hazai és külföldi gyűjteményekbe kerültek.
[5]Magamnak tett ígéretem szerint évenként néhányszor visszajárok Ózdra, a változásokra, az arcokra figyelve csendes archív fotókat gyűjtögetek.
A városban egyre kevesebb a múltat idéző rozsdás vas, még az Ózdot jelképező Gyár úti kéménysort is lebontották, az acélmű és a kohók helyét azóta visszavette a természet. Az „Ipari Park” dermesztő csendjében bolyongva, még találtam apró kis műhelyeket, az egyikben szöget gyártanak, de a régi gyárra már csak a fotóim emlékeztetnek…
A kiállításra most az elmúlt 25 év analóg technikával készült fotóiból válogattam."
Benkő Imre, Budapest, 2013. november
Benkő Imre Balázs Béla-díjas fotóművész, érdemes művész, a World Press Photo arany-fokozatának nyertese 2013-ban töltötte be 70. életévét.
[1]Alkotói munkássága során a való világ vizuális értelmezése, az ember és környezetének sajátos, dokumentatív ábrázolása érdekelte.
Több mint harminc országban készített képriportokat; érdeklődése az emberekre, a társadalmi- és szociális struktúrákra irányult. Legmarkánsabban kidolgozott témáiból eddig hat fotó-esszé kötetet jelentetett meg.
A gazdag életmű egy-egy emlékezetes fejezetére hívták/hívják fel a figyelmet az esztendő folyamán megrendezett kiállítások.
Az Országos Széchényi Könyvtárban november 25-től látogatható tárlat az alkotó egyik legkülönlegesebb fotóesszéjét állítja középpontba: Ózd utóbbi negyed századának történetét jelenítik meg a felvételek a fotóriporter olvasatában. Az első kilenc év felvételeiből jelent meg 1996-ban az Acélváros című fotóesszé kötet.
A téma azonban kimeríthetetlen, az élet nem állt meg – ma már csaknem 400 felvételt számlál a sorozat. A legújabbak 2012-ben készültek. Benkő Imre önmagának tett ígérete szerint visszajár Ózdra, s dokumentál. Nagy figyelemmel, nagy tudással – és nagy művészi felelősséggel.
Benkő Imre életrajza [6]
A kiállítás meghívója [7]
[8]A kiállítás 2014. január 12-ig, keddtől szombatig 10 és 18 óra között tekinthető meg a Nemzeti Ereklyetérben. Belépődíj: 400 Ft. Beiratkozott olvasóinknak a kiállítás látogatása ingyenes.